A tizenkét napos, zárt ajtók mögött zajló, rendkívül feszült egyeztetések alapja az 1967-es hatnapos háború és az 1973-as jom kippuri háború utáni patthelyzet feloldása volt.
Jimmy Carter amerikai elnök személyes diplomáciai presztízsét kockáztatva hívta meg a feleket a Maryland állambeli rezidenciára, mert világossá vált, hogy a hagyományos, genfi típusú nemzetközi konferenciák nem vezetnek eredményre. A tárgyalások eredményeként két dokumentum született: az egyik a Közel-Kelet átfogó békéjének kereteit, a másik pedig Egyiptom és Izrael kétoldalú békeszerződésének alapjait fektette le, utóbbi előírva a Sínai-félsziget visszaadásáról szóló izraeli csapatkivonást is.
Szadat az életével fizetett a megállapodásért
Anvar Szadat történelmi, 1977-es jeruzsálemi látogatása és a Camp David-i aláírás miatt Egyiptomot ideiglenesen kizárták az Arab Ligából, az arab világban pedig árulásként könyvelték el a különbéket, amely ráadásul a palesztin önrendelkezési törekvéseket háttérbe szorította.
A Camp David-i megállapodás precedenst teremtett. Bebizonyította, hogy az évtizedes ellenségeskedés és a véres fegyveres konfliktusok után is lehetséges a kétoldalú diplomáciai kompromisszum, ha van hozzá elegendő politikai akarat és határozott külső közvetítés.
Ugyanakkor a megállapodás árnyoldalai és megoldatlan dilemmái is visszaköszönnek a jelenkor közel-keleti válságaiban. Mivel a palesztin kérdés átfogó és igazságos rendezése elmaradt, vagy csupán homályos keretek között maradt meg Camp Davidben, a térség alapvető biztonsági és identitásbeli konfliktusai a mai napig velünk vannak. Az évforduló nem csupán a béketeremtő diplomáciatörténet ritka sikere előtt tiszteleg, hanem arra is emlékeztet, hogy a részleges megállapodások és a szélesebb társadalmi, illetve regionális konszenzus hiánya hosszú távon nem hozhat tartós és átfogó békét a Közel-Keleten.
