Az Egyesült Államok és Szaúd-Arábia aláírta az úgynevezett 123-as megállapodást, amely nevét az 1954-es amerikai atomenergia-törvény vonatkozó szakaszáról kapta. Ezt Chris Wright amerikai energiaügyi miniszter és Abdel Aziz bin Szalmán szaúdi energiaügyi miniszter írt alá. Az egyezmény nem zárja ki kifejezetten a hazai urándúsítást: egy kétéves közös gazdaságossági tanulmány dönt majd arról, hogy Szaúd-Arábia amerikai centrifuga-technológiával, amerikai ellenőrzés („fekete doboz”) mellett dúsító létesítményt építhet-e.
Trump elnök kijelentette, hogy a megállapodás végrehajtása továbbra is attól függ, hogy Szaúd-Arábia normalizálja kapcsolatát Izraellel, és csatlakozik az Ábrahám Egyezményhez.
A szakértők szerint a megállapodás legkényesebb pontja nem is a dúsítási kiskapu önmagában, hanem az, hogy nem írja elő a Kiegészítő Jegyzőkönyv (Additional Protocol) elfogadását – vagyis a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (NAÜ) legszigorúbb, előzetes bejelentés nélküli, úgynevezett „snap” ellenőrzési szabványát. Ehelyett egy kétoldalú, amerikai-szaúdi ellenőrzési mechanizmus lép életbe, multilaterális NAÜ-felügyelet nélkül.
Ha a kétéves tanulmány gazdaságosnak találja a hazai dúsítást, Szaúd-Arábia elindíthatja a létesítmény építését; ha a tanulmány elutasító eredménnyel zárul, az ország tíz évre kötelezettséget vállal a dúsítás mellőzésére – önállóan és pakisztáni partnerével együtt is. Konkrét dúsítási szintet a jelenleg elérhető források nem erősítenek meg. Az amerikai Kongresszusnak 90 napja van arra, hogy közös határozattal elutasítsa a megállapodást; ellenkező esetben az automatikusan hatályba lép. 2026. augusztus 26-i állapot szerint a kongresszusi felülvizsgálat még zajlik.
Az Egyesült Arab Emírségek 2009-ben írta alá saját 123-as megállapodását az Egyesült Államokkal, amelyben lemondott a hazai urándúsításról és az újrafeldolgozásról. Az emírségi megállapodás azonban tartalmaz egy újratárgyalási részt is: ha bármely más regionális állam az Egyesült Államokkal kedvezőbb feltételű nukleáris egyezményt köt, Abu-Dzabi jogosult újratárgyalni a sajátját. Mivel a szaúdi megállapodás nem zárja ki a dúsítást, a Carnegie Endowment elemzése szerint ez a klauzula elméletileg aktiválható lenne.
Törökország: orosz függőség és bizonytalan dúsítási ambíciók
Törökország saját atomenergia-programja jelenleg orosz kézben van: az Akkuyu erőmű, amelyet az orosz Roszatom épít, első blokkja mintegy 99 százalékos készültségi fokon áll, üzembe helyezését 2026-ra tervezik, a projektet friss, 9 milliárd dolláros orosz finanszírozás is támogatja. Alparszlan Bajraktar török energiaügyi miniszter 2025 novemberében nyíltan elismerte, hogy az ország teljesen függ a Roszatom leányvállalatától, a TVEL-től az urán-fűtőanyag-ellátásban. 2025 szeptemberében az Egyesült Államok és Törökország szándéknyilatkozatot írt alá polgári nukleáris együttműködésről, amely amerikai és dél-koreai részvételt irányoz elő a tervezett szinopi erőműben – ezzel részben kiszorítva a Roszatomot.
Ami Törökország saját dúsítási ambícióit illeti, itt kell a legóvatosabbnak lenni a forrásokkal. A Middle East Forum és az Algemeiner 2026 februári elemzései szerint Recep Tayyip Erdogan a „NUKDEN” – egy nukleáris meghajtású tengeralattjáró-program – ürügyén jogi kiskaput találhat a hazai urándúsításra, mivel a katonai hajtóművekhez szükséges dúsítás az atomsorompó-egyezmény (NPT) egyik szürke zónájába esik.
Daniel B. Shapiro, az Atlantic Council elemzője szerint a szaúdi megállapodás „technológiai versenyfutást” indíthat el Egyiptom, Törökország és Irán között – konkrét, dokumentált 2026-os török kormányzati reakció a szaúdi precedensre azonban nincs. A régiós kontextushoz tartozik a 2026. augusztus 7-én aláírt mekkai védelmi megállapodás is, amelyben Szaúd-Arábia, Törökország és Pakisztán kölcsönös védelmi paktumot kötött; az ISIS (Institute for Science and International Security) elemzői – David Albright, Sarah Burkhard és Spencer Faragasso – 2026. július 24-i jelentésükben gyanúként vetik fel, hogy a pakisztáni-szaúdi katonai együttműködés része lehet egy dúsító létesítmény átadása is – ezt azonban maguk is csak gyanúként, nem megerősített tényként kezelik.
Szakértői és intézményi vélemények: kritikusok és egy ellenpólus
A következményekről megszólaló szakértők túlnyomó többsége kritikus, de van, aki más nézőpontból értékeli a helyzetet. James Acton, a Carnegie Endowment for International Peace kutatója szerint a lépés „egyenértékű azzal, hogy az Egyesült Államok feladja a non-proliferációs törekvéseit”, és megjegyzi, hogy „szaúdi tisztviselők nyíltan beszélnek a nukleáris fegyverek iránti esetleges érdeklődésükről”. Kelsey Davenport, az Arms Control Association munkatársa szerint a megállapodás „szörnyű precedenst teremt”, és más nukleáris exportőr országokat is hasonlóan gyenge kétoldalú megállapodások megkötésére ösztönözhet.
Andrea Stricker, a Foundation for Defense of Democracies (FDD) elemzője a Kongresszust a megállapodás blokkolására szólítja fel, és regionális fegyverkezési versenyt vetít előre. Rosemary Kelanic, a Defense Priorities kutatója szerint „szörnyű ötlet”, amelyet Szaúd-Arábia később biztonsági engedmények kicsikarására használhat fel. Matthew Kroenig, az Atlantic Council elemzője szerint „hiba lenne engedélyezni a dúsítást Szaúd-Arábiában”, mivel a technológia kettős felhasználású – polgári és katonai célra egyaránt alkalmas. Emma Ashford, a Stimson Center kutatója iróniának nevezi, hogy az Egyesült Államok bombázta Iránt a dúsítás megakadályozása érdekében, miközben most átadja ugyanezt a képességet a szaúdiaknak.
Az amerikai törvényhozásból is érkeztek kritikus hangok: Gregory Meeks amerikai képviselő szerint a megállapodás „jelentősen aláássa a meglévő non-proliferációs normákat”, és követeli a Kiegészítő Jegyzőkönyv beépítését, míg Ed Markey és Tim Kaine amerikai szenátorok elégtelennek tartják a biztosítékokat a 2009-es emírségi megállapodáshoz képest.
Jennifer T. Gordon, az Atlantic Council elemzője ezzel szemben úgy értékeli a megállapodást, hogy az „győzelem az amerikai vezetésű globális non-proliferációs rendszer számára”, mivel a szaúdi programot amerikai vállalatokhoz köti, kiszorítva ezzel a kínai és orosz versenytársakat a régióból.
A legtöbb megszólaló szakértő szerint a kritikus pont változatlanul a Kiegészítő Jegyzőkönyv hiánya: enélkül nincs bejelentés nélküli, azonnali ellenőrzés, ami precedenst teremthet más nukleáris exportőr országoknak is gyengébb biztosítékú megállapodásokra, és alááshatja mind a NAÜ multilaterális felügyeleti rendszerét, mind a 2009-es emírségi „arany mérce” normáját.
Ellentmondások Washingtonban, izraeli aggodalmak
Az amerikai kormányzaton belül is eltérő hangok szólalnak meg a dúsítási kérdésről. Marco Rubio külügyminiszter kijelentette:
Az Egyesült Államok nem fog olyan megállapodást kötni egyetlen országgal sem a világon, amely a proliferáció kockázatával jár.— Marco Rubio, amerikai külügyminiszter
Mike Waltz ENSZ-nagykövet szerint „nincs tervbe véve dúsítás”. Ezzel szemben a Carnegie Endowment elemzői szkeptikusak ezekkel a nyilatkozatokkal szemben, mert szerintük azok ellentmondanak a megállapodásról kiszivárgott részleteknek, valamint annak a ténynek, hogy a tárgyaló felek egy kifejezetten dúsítási témájú, kétéves gazdaságossági tanulmányról egyeztek meg. Donald Trump elnök szintén tagadta, hogy a megállapodás dúsítást tartalmazna. A hivatalos tagadás és a szivárgott/dokumentált részletek tehát egymásnak ellentmondanak – ennek feloldása egyelőre nyitott kérdés.
A megállapodást eredetileg elválasztották az izraeli-szaúdi normalizáció kérdésétől, ám Trump elnök 2026. július 23-án feltételül szabta Szaúd-Arábia csatlakozását az Ábrahám Egyezményekhez. 2026 augusztusáig Szaúd-Arábia nem csatlakozott az egyezményekhez. Az izraeli INSS (Institute for National Security Studies) elemzése szerint Rijád nem veheti át egyszerűen az emírségi modellt, mivel a szunnita világban betöltött vezető szerepe és a szent helyek őrzőjeként elfoglalt pozíciója miatt egy hasonló lemondás politikailag jóval költségesebb lenne számára, mint Abu-Dzabi számára volt.
Izraelben a Haaretz és az Al-Monitor 2026. július 22-i beszámolói szerint aggodalom és félelem övezte a megállapodás körüli híreket. Egy INSS-kutató szerint a szaúdi precedens más regionális országokat is hasonló követelésekre ösztönözhet. A Middle East Eye Benjámin Netanjahu izraeli kormányfő „kudarcaként” tálalta a fejleményt, míg az izraeli kormány hivatalosan elégedetlenségét fejezte ki, ugyanakkor – a beszámolók szerint – érdemi mozgástere nincs a megállapodás megakadályozására.
