Az Egyesült Nemzetek Szervezete 2026. augusztus 22-én közzétett jelentése szerint a konfliktushoz köthető szexuális erőszak (angol rövidítéssel CRSV) 2024-ben igazolt áldozatainak 93 százaléka volt nő vagy lány, 7 százaléka férfi vagy fiú – a jelentés ugyanakkor hangsúlyozza, hogy ezek az arányok az igazolt, nem a tényleges esetszámokat tükrözik. Az ENSZ becslése szerint a férfiakat és fiúkat érő szexuális erőszak eseteinek 90–95 százaléka sosem kerül dokumentálásra.

António Guterres ENSZ-főtitkár a jelentés kapcsán úgy fogalmazott, hogy a szexuális erőszak az egyén méltósághoz való jogát és az emberiség kollektív békéjét és biztonságát egyaránt fenyegeti.

A szexuális erőszak fenyegetést jelent minden ember méltó élethez való jogára, és az emberiség kollektív békéjére és biztonságára.— António Guterres, ENSZ-főtitkár

A jelentés Ukrajnát emeli ki konkrét számadatokkal: az ENSZ összesen 310 igazolt CRSV-esetet dokumentált, ezek közül 280 érintett férfit. A 2025-ben indított, túlélőket támogató ukrajnai program („UNited Action to Empower Survivors”) összesen 160 túlélőnek nyújtott segítséget, közülük 69 volt férfi. Egy, a programban részt vevő, hadifogságot megjárt ukrán túlélő nevét nem vállalva idézte fel tapasztalatát.

Sokáig azt hittem, aminek engem, annak nincs helye elmondani. Az, hogy itt lehetek, olyanok között, akik megértik, ezen változtatott. Utat adott előre.— Ukrán hadifogoly, túlélő (idézi az ENSZ Hírszolgálata)

A kongói adatok — egy tizenhat éves tanulmány öröksége

A legtöbbet idézett empirikus adat a témában továbbra is egy 2010-es tanulmányból származik. Kirsten Johnson és szerzőtársai a Journal of the American Medical Associationban (JAMA) 2010. augusztus 4-én publikált, 998 felnőtt bevonásával, 2010 márciusában végzett keresztmetszeti, populáció-alapú klaszter-felmérése szerint Kelet-Kongó egyes térségeiben a megkérdezett férfiak 23,6 százaléka számolt be arról, hogy élete során szexuális erőszak áldozata lett – ennek nagyjából kétharmada kifejezetten fegyveres konfliktushoz köthető kontextusban történt. Ugyanez az arány nőknél 39,7 százalék volt. A kutatás azt is vizsgálta, ki követte el az erőszakot: a nők 41,1, a férfiak 10 százaléka nyilatkozott úgy, hogy női elkövető is volt közöttük – ez volt az első olyan felmérés, amely kifejezetten rákérdezett a támadó nemére.

Az ENSZ 2026-os jelentése is erre, tizenhat évvel korábbi kongói kutatásra hivatkozik, jelezve, hogy azóta sem született átfogóbb, frissebb, hasonló módszertani mélységű felmérés a térségről.

Módszertani viták a számok mögött

A Johnson-tanulmány adatait több kutató, köztük Amber Peterman és szerzőtársai vitatták. A kritika szerint a mintavétel egy része problémás volt: az interjúkészítők a falvak közepéről indultak, és érmefeldobással döntötték el, mely házakat keresik fel, miközben az aktív harci cselekmények által érintett területeket és falvakat kihagyták, más településekkel helyettesítve azokat. A kritikusok arra is felhívták a figyelmet, hogy bár a kongói hadsereg (FARDC) a térség egyik meghatározó fegyveres szereplője, a tanulmányban dokumentált elkövetők között nem szerepelt – ami minden bizonnyal összefügg azzal, hogy az FARDC által ellenőrzött aktív konfliktuszónákat a kutatók elkerülték.

Peterman és szerzőtársai ugyanakkor azt is megállapították, hogy az általuk mért élethosszig tartó szexualierőszak-gyakoriság nagyságrendileg egybevág a Johnson-tanulmány eredményeivel, ami alátámasztja mindkét felmérés érvényességét – mindössze azt hangsúlyozták, hogy a jelentési torzítástól a kérdőív-tervezésig terjedő módszertani kihívásokon még van mit javítani.

Ugandai tapasztalatok — a stigma mint akadály

A Kampalában működő Refugee Law Project (RLP) civil szervezet 2013-as beszámolója szerint a szervezet négy évvel korábban, tehát nagyjából 2009-től kezdett el kifejezetten a menekült közösségekben élő férfi nemi erőszak-túlélőkkel foglalkozni, támogató csoportok felállításával. Az egyik ilyen csoport a Men of Hope Refugee Association Uganda (MOHRAU) volt. Chris Dolan, az RLP igazgatója akkor arról beszélt, hogy a szervezet egy adott egészségügyi intézménnyel szoros együttműködésben dolgozik, amely azóta több tucat, hozzájuk irányított esetet kezelt.

A beszámolóban megszólaló túlélők – Moses Kamba, a Kongói Demokratikus Köztársaságból Ugandába menekült férfi, illetve Alain Kabenga, a kampalai kongói áldozatok csoportjának akkori elnöke – arról számoltak be, milyen nehéz a történtekkel szembenézni a saját közösségük és hitük keretein belül. A beszámoló szerint a férfi túlélők egyik legnagyobb akadálya, hogy a közösség automatikusan homoszexuálisnak bélyegzi őket, még akkor is, ha nősek, vagy ha az erőszak áldozataként érte őket a támadás.

Miért marad rejtve a jelenség

Az ENSZ Leszerelési Kutatóintézetének (UNIDIR) 2025. november 18-án közzétett, Sofia Rivas jegyezte kutatása szerint a férfiakat és fiúkat érő konfliktushoz köthető szexuális erőszak továbbra is alulkutatott terület, annak ellenére, hogy egyre több bizonyíték támasztja alá elterjedtségét. A kutatás – amely 18 szakértővel készített interjúkat, és többek között a kolumbiai Cauca megyei Nasa őslakos közösség tapasztalatait is vizsgálta – szerint a férfi túlélők nagyrészt kimaradnak a segítő programokból, a probléma pedig szisztematikusan alulkutatott marad.

A jelenség tehát nem korlátozódik egyetlen régióra: az ENSZ 2026-os jelentése Ukrajna és a Kongói Demokratikus Köztársaság mellett Gázát, a Ciszjordániát, Szudánt, Líbiát, Szíriát, Jement és Haitit is megemlíti azon helyszínek között, ahol konfliktushoz köthető szexuális erőszak dokumentált előfordulása érinti a férfi és fiú túlélőket is.