1919.szeptember 10-én Karl Renner osztrák államkancellár vezetésével a győztes antant hatalmak diktátumának aláírására kényszerült a Saint-Germain-en-Laye-i kastélyban.
Ez a megállapodás – amely szorosan illeszkedett az első világháborút lezáró Párizs környéki békék rendszerébe – hivatott jogi keretek közé szorítani a soknemzetiségű Osztrák–Magyar Monarchia felbomlását. Az egykor hatalmas területet a negyedére zsugorították, és a szerződés rögzítette az új, független nemzetállamok – így Csehszlovákia, Lengyelország és a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság – határait, megkerülhetetlen közvetlen jogi hátteret biztosítva a magyar határokat is drasztikusan átszabó trianoni folyamatokhoz.
Ezzel a győztes hatalmak egy gazdaságilag életképtelen, instabil kisállami rendszert hoztak létre Közép-Európában, amely a két világháború közötti időszakban végig politikai válságok melegágya maradt.
Ugyancsak figyelemre méltó történelmi paradoxon, hogy a vesztes államok sorában Ausztria volt az e békeszerződés értelmében, amely – egyedüliként – területi gyarapodást is elkönyvelhetett: Magyarország nyugati határsávjának (a mai Burgenland térségének) átengedésével Bécs olyan vidékeket kapott meg, amelyek évszázadok óta szervesen Magyarországhoz tartoztak.
A saint-germaini békeszerződés utóélete nem csupán sárgult történelemkönyvek lapjaira tartozik. A birodalmak összeomlását követő határok megrajzolása, a győztesek igazságosztásának kényszere és a kisebbségi kérdés kezelhetetlensége olyan strukturális sebeket hagyott a régión, amelyek mintái a mai napig visszaköszönnek a modern geopolitikai konfliktusokban. Az akkori kisállami érdekellentétek és a hatalmi vákuum kezelési kudarcai intő jelként szolgálnak a jelenkori Európa számára is arról, hogy a mesterségesen kikényszerített, stabilitás helyett bizonytalanságot szülő határok hosszú távon sosem hoznak tartós békét.
