A második világháború végén, 1945-ben a Koreai-félsziget felszabadult ugyan a évtizedes japán gyarmati uralom alól, ám a győztes nagyhatalmak osztozkodása nyomán rögtön a hidegháborús játszmák ütközőpontjává vált. A szövetségesek megállapodása értelmében a 38. szélességi foktól északra a szovjet Vörös Hadsereg vette át az ellenőrzést, míg délen az Amerikai Egyesült Államok csapatai vonultak be. A kezdeti ideiglenes megszállási zónákból hamarosan kibékíthetetlen politikai entitások formálódtak: miután 1948 augusztusában délen megalakult a nyugati típusú Koreai Köztársaság, a szovjet hatóságok által irányított és támogatott északi fél is meghúzta a maga lépését.
1948.szeptember 9-én Phenjanban hivatalosan is kikiáltották a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságot (KNDK), amelynek élére Kim Ir Szent nevezték ki kormányfőként. Ezzel a lépéssel a félsziget kettészakadása visszafordíthatatlan politikai valósággá vált. Az új észak-koreai vezetés nem érte be az ország északi felével: a következő években a teljes félsziget kommunista egyesítésére törekedett, ami 1950 júniusában a tragikus kimenetelű koreai háború kitöréséhez vezetett. Az 1953-as fegyverszünet bár befagyasztotta a harcokat, igazi békét nem hozott, és a felek azóta is a világ egyik legjobban militarizált határvonalával néznek szembe.
A KNDK alapító atyjának dinasztiája – a Kim-család – példátlan módon, csaknem nyolc évtizede őrzi abszolút hatalmát az ország felett. A rendszer évtizedek alatt a totális elszigetelődésre, a mindent átható személyi kultuszra és a militarizmusra („Szongun” elv) épített, miközben gazdasági forrásainak jelentős részét a fegyverkezésre fordította.
Napjainkban a 1948-ban elindult folyamatnak közvetlen és veszélyes globális vonzatai vannak. Észak-Korea mára nyíltan nukleáris fegyverdal rendelkező államá vált, amely rendszeresen borzolja a nemzetközi kedélyeket interkontinentális ballisztikus rakétáinak tesztelésével, valamint a Moszkvával és Pekinggel ápolt szorosabb katonai együttműködésével.
